Rico, Eugenia: Szomorú szeretők. Ulpius-ház, Bp., 2001

Szerző: Rico, Eugenia (1972-) | Cím: Szomorú szeretők | Előadja: Ambrus Attila József (1967-) | Eredeti cím: Los amantes tristes | Eredeti megjelenés: Planeta, Barcelona, 2000 | Fordította: Pávai Patak Márta | Magyar megjelenés: Ulpius-ház, Bp., 2001, 159 o. | ISBN: 963-934-814-7 | A felvétel készült: 2014. október 16. | Játékidő: ~ 2 óra 15 perc | Bitráta: 192 kbps / 44 kHz / stereo | Megjegyzés: A hangoskönyv a "Látássérült Emberek Megsegítésére" c. projekt keretében készült. Kereskedelmi forgalomba nem hozható! --- A Szomorú szeretők varázslatos hangulatú történet Párizsból, a szerelem városából. Antonio és Jean Charles barátsága tökéletes volt egészen Ofélie megjelenéséig. A lány a szerelemben hitt, Jean Charles a barátságban, Antonio mindkettőben. „Vagy legyűröd az életet, vagy az élet gyűr le téged” — mondta Ofélie azon a napon, amikor megismerte Antoniót. Csakhogy semmi sem ennyire egyszerű, és a bonyolult érzelmek belekergetik e történet szereplőit a nagy szerelmekkel, apró árulásokkal teli útvesztőbe. „Elmentem hozzá egy délután, mikor tudtam, hogy nem vagy otthon. Már egy ideje nálam laktál akkor, mégis majdnem visszatáncoltam, mikor megláttam ott a dolgaidat. Ő ajtót nyitott, nem szólt semmit, csak a kezét nyújtotta, ujjaink olyan hévvel értek egymáshoz, mintha már régen összetartoznának. A falnak kellett támaszkodnom, mert kiszaladt belőlem minden erő, alig kaptam levegőt. Odahajoltam az arcához. Egy pillanatra súroltuk egymás testét, én úgy éreztem, elolvadok, mint a tűzbe mártott fém. Erre ő kiegyenesedett, és lekevert egy irtózatosan nagy pofont, egyetlenegyet. Aztán odalökött az ajtóhoz, bocsánatot kért és arcom csókolt, de csak tuszkolt kifelé, egyre kijjebb.” „Testem rég elfelejtette a feleségemet, amikor meglepett azzal, hogy újra nőre vágyott.” — Nyolcvanan túl, az ilyen pasik, mint amilyen én vagyok, könnyen isteni jelzésnek vagy figyelmeztetésnek veszik az ilyen jelenségeket, de én nem éreztem tehernek, és angyali üzenetnek sem, mert a feleségem halála után messze elkerültek a földre szállt angyalok, nem találtam magamban akkora hajlandóságot, hogy szép szavakkal, nyájas képet és sóvárgó tekintetet mutatva, legalább egy-egy éjszakára befogjam és megszelídítsem őket. Olyanok ők, mint a szelídséget mutató galambok, körülöttünk röpködnek egész életünkben, és mi kedvünkre kezünkből etetjük őket. Álmomban egyszer egy szőke nő megkérte a kezem. Mindkettőt gondolkodás nélkül odaadtam volna, de tudtam, hogy ez csak álom, hiszen szokásainkat és az idősek tanácsát követve, már harmincadik évem előtt megnősültem. Életem úgy alakult, hogy ősi mesterségükért nőknek eddig még nem kellett fizetnem.