Ilkei Csaba beszélget Drábik Jánossal a BPTV "Vendégünk" c. műsorában, 2009. II. 18-án

A beszélgetés két hónappal a második Gyurcsány kormány (2006. VI. 9. - 2009. IV. 14.) bukása és Bajnai kormányának (2009. IV. 16. – 2010. V. 29.) színre lépése előtt készült.

Teljesen nyilvánvaló volt, hogy Magyarországon a világválság nélkül is válság van. Mindenekelőtt az elhibázott gazdaságpolitika, a rossz tervezés, a pocsékolás és az ország uzsorakamattal való eladósítása miatt.

Kiszolgáltatottságunk a nemzetközi tőkének, reménytelenné teszi a jövő generációinak helyzetét. Minden munkát végző magyar ember évi 3 és fél hónapot dolgozik ingyen adósságszolgálat és kamatfizetés formájában a nemzetközi hitelezőknek. Azoknak, akiknek megbukott az elmélete a tőkés szabadpiac önszabályozó szerepéről, az állam leépítéséről és a versenyképtelen tömegek szanálásáról. De mégis az államtól várnak segítséget: mentsék meg őket tőkeinjekciókkal az adófizető kisemberek pénzéből, netán államosítsák őket. A nemzetközi magánvagyonokra épülő pénzoligarchia receptje teljesen világos: privatizálni a hasznot, államosítani a veszteséget.

Az adás okkal vetette fel azt a kérdést: van-e olyan pénzügyi rendszer, amellyel megállítható a devizaalapú eladósodásunk, amellyel a globális válság körülményei között is talpra állhat a magyar társadalom, ha saját munkájára és teljesítményére – tehát nemzeti erőforrásokra – támaszkodik?
Igen, van! Csak ehhez az állam tudatos és átgondolt beavatkozása szükséges. Először: a külföldről behozott devizaalapú és magántulajdonú hitelpénz helyett át kell térni a magyar munkával fedezett közpénz kibocsátására. Ebből hitelezné a központi bank a termelő-és szolgáltatásfejlesztő programokra létrehozott állami és vegyes tulajdonú cégeket, engedélyezve a kereskedelmi váltókat. (A kereskedelmi bankoknak garanciát adva arra, hogy ezeket majd beváltja, más szóval: leszámítolja.)

Ez a fajta állami pénzkibocsátás nem okoz inflációt, mert az előállított többlettermék és többletszolgáltatás értéke, a megnövekedett termelői kapacitás, az új objektumok fedeznék a kibocsátott hiteleket, így az egyensúly nem borulna fel a termelő- és a pénzgazdaság között. A munkát kereső tíz- és százezrek jutnának munkához, a segélyre szorulókból adófizető munkavállalók lehetnének. A folyamat csökkentené az állam szociális kiadásait és növelné az adóbevételeit.

Ezt a pénzügyi módszert a weimari Németország egyik tekintélyes gazdasági szakértője: Dr. Wilhelm Lautenbach dolgozta ki. Memorandumát „Konjunktúraélénkítési lehetőségek beruházás és hitelbővítés révén” címmel 1931 szeptember 16-17-én vitatta meg Berlinben a Friedrich List Társaság.
A módszert Németországon kívül sikeresen alkalmazták a II. világháború után Franciaországban, Japánban és Kínában Teng Hsziao Ping nagy fordulata nyomán. Bizonyítva, hogy a gazdasági és pénzügyi szükségállapot leküzdésének természetes módja nem a korlátozás, a gazdasági megszorítások erőltetése, hanem az inflációmentes nemzeti teljesítménynövelés.

Mindezzel párhuzamosan választ kell kérnünk és kapnunk több kérdésre:

Hogyan tűnt el a munka alapú magyar pénz, hogyan adtuk el monetáris felségjogunkat, s miért nincs a helyén az állam, a kormány és a Magyar Nemzeti Bank egészséges viszonya?
Milyen nemzetközi pénzügyi erők hálójában vergődött a magyar gazdaság? Kiktől sikerült megszabadulni, s kiktől nem?
Kiknek ajándékozott dollár milliárdokat ingyen a magyar nómenklatúra technokrata rétege?
Az egy pénzközpontból irányított globális világrendszer mely hamis közgazdasági tételei buktak meg a világválság bekövetkeztével?

Egyelőre ne legyenek illúzióink: a pénz feletti totális ellenőrzés megszerzésével a globális erők továbbra is kíméletlenül terjeszkednek, nyomulnak a kis nemzetállamok eladósítása irányába. A tőke szabad áramlása például vonatkozik a magyar termőföldekre is, s csak idő kérdése, mikorra húzzák ki lábunk alól megélhetésünk alappillérét.

Tisztánlátásunkhoz haladéktalanul fel kell mérnünk: milyen káraink származnak európai uniós tagságunkból, részletesen látnunk kell veszteségeinket a nagy szivattyú működésének következményeként.

Az egyenjogú, mellérendelt kis nemzetállamok szuverenitása elvesztésének története már eddig is tanulságos, magunkra találásunk az egyetlen menekülési útvonal!

Ilkei Csaba