Kosztolányi Dezső: A kulcs

Köszönet: Fábián Györgynek

Kosztolányi Dezső: A kulcs (Hangoskönyv)
(1885-1936)

(részlet)

Egy tízéves kisfiú odalépett a kapushoz.
- Hol van kérem az illeték-osztály?
- Harmadik emelet, 578.
- Köszönöm szépen - mondta a kisfiú.
Nekivágott a rengeteg épületnek, mely kongó folyosóival, zord, penészes
boltozataival úgy terjengett körötte, mint ismeretlen világ. Iramodott a
különböző lépcsőkön, hármasával hágva a fokokat. Fölért a harmadik emeletre.
Itt ide-oda bolyongott. Nem találta az 578. ajtót. A számozás a 411-ig
haladt, aztán elakadt, s hiába járta végig a folyosót többször is, az 578. ajtónak
nem volt se híre se hamva.
Amikor már percekig tévedezett, szembejött vele egy testes,
őszbecsavarodott öregúr, iratokkal hóna alatt.
A kisfiú tisztességtudóan leemelte sipkáját.
- Kezét csókolom, Szász bácsi. Nem tetszik megismerni? Takács Pista vagyok.
- Pista - ámuldozott az öregúr -, jaj, de megnőttél, Pista. Hát te mi járatban vagy itt, Pista?
- Édesapámat keresem.
- No várj - szólt az öregúr.
- Majd odavezetlek.
Az öregúr megindult lassan, súlyos elefántlépteivel. A fiúcska hajadonfőtt
követte s oldalról rá-rásandított, kíváncsian. Szász bácsi gondokba merülve
ballagott. Többé egy árva szót se szólt.
Ő is a 411. ajtóig ment, de ott benyitott, áthaladt egy irodán, ahol álló
íróasztalnál hivatalnokok körmöltek, fölrántott egy ajtót, lefelé botorkált három
rozoga falépcsőn, egy fából eszkábált, homályos, villannyal világított átjáróra
ért, mely a törzsépületet az új épületszárnnyal ragasztotta össze, s ezen a hosszú,
poros, döngő átjárón bandukolt sokáig, mintha a világ végére igyekeznék, majd
miután fölmászott három rozoga falépcsőn, kijutott egy szűkebb, de tisztább és
világosabb folyosóra. Ennek végén egy ajtóra mutatott, mely szemöldökfáján
három számot viselt: 576., 577., 578.